A holló

 

    A holló (héberül óréb=fekete; görögül kóraksz) az éneklő verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartozik, és közülük is a legnagyobb méretű.

     Egyszínű, fénylő fekete tollazatú madár, farokszárnya kékes vagy zöldes színezetű. (Ezt mondja sérelmesének a párja: ,, ...hajfürtjei hullámosak és hollófeketék" (Én 5,11).) A holló testhossza _kb. 65 cm, szárnyhossza kb. 44 cm. Fészkét magas fákra vagy sziklákra építi, és évekig használja, néha átépíti. Öt-hat szürkén pettyezett tojást rak le, és a fiókák 21 nap alatt kelnek ki, majd általában 40 napig maradnak a fészekben.

    Elterjedésüket tekintve inkább az északi fel­tekén élnek, mégpedig párosával. Nagyobb csapatokba ritkán verődnek össze. Táplálékuk: gerinces illatok, rovarok, de a döghúst is megeszik, ezért a Biblia a tisztátalan állatok közé sorolja: ,.A madarak közül ezeket tartsátok utálatosnak, és meg ne egyétek, mert utálatosak: a sas, a keselyű, ...a héjafélék, mindenfajta holló..." (3Móz 11,13-15)

    Palesztinában nyolc ismert hollófajta él, a Holt-tenger déli csücskétől az elhagyott vad sziklás vidékeken keresztül, egészen a Hennón- hegységig. Az itt élő hollók esetenként összegyűlnek nagy sere­get alkotva. Az Ószövetség beszél a patak menti hollókról (Péld 30,17).

A holló az első madár, amely név szerint sze­repel a Bibliában. Az özönvíz leírásában olvassuk: ..Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ab­lakát, amelyet csinált, és kiengedett egy hollót. Az újra meg újra kirepült, meg visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről" (I Móz 8,6-7) , Nóé nem véletlenül küldött ki hollót az első tudakozó útra, amikor a víz apadni kez­dett.

     Ez a robosztus és kitar­tó madár, ha kijön a fész­kéből, addig repdes körös­körül, amíg eleséget nem talál. Hogy egyik repülés után nem jött vissza a bárkába, ez azt jelen­tette Nóé számára, hogy száraz te­rületet és eleséget talált.

    Mivel a holló ragadozó madár, ezért képes a kisebb és gyengébb teremtmények szemét is ki­vájni (Péld 30,17). Isten kezében az ítélet eszköze lehet: „Aki gúnyolja apját, vagy... megveti any­ját, annak szemét kivájják a patak menti hollók" (Péld 30,17).

    Ézsaiás próféta Isten ítéletét hirdeti Edóm fe­lett, amikor a bosszúállás napjára utal, ahol a földet többek között a hollók lakják. ,, ...mennyei kardom ezért lesújt Edómra, a népre, amelyet kiirtásra ítéltem. Pelikán és bölömbika veszi birtokba, fü­lesbagoly és holló tanyázik benne" (Ézs 34,5.11).

    A holló Isten Atyai gondoskodásának kifeje­zője is lehet a kicsinyek és gyengék iránt: „Ki sze­rez eledelt a hollónak, amikor fiókái Istenhez ki­áltanak... " (Jób 38,41) A kérdésre a válasz: „Ele­delt ad az állatoknak, a károgó hollóknak is" (Zsolt 147,9).

    Illés prófétát az Úr parancsára a hollók táplálták a Kerit-patakjánál, amikor Ahábnak megmondta, hogy azokban az esztendőkben nem lesz sem har­mat, sem eső. És akkor így szóit hozzá az Úr: „ Eredj el innen, menj kelet felé, rejtőzz el a Kerit-patak mellett... A patakból majd ihatsz, a hollóknak pe­dig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad" (I Kir 17,3-4).

    Az Újszövetségben is találkozunk a hollókkal, amikor az Úr Jézus figyelmezteti tanítványait, hogy ne aggodalmaskodjanak az életük felől: „Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nin­csen kamrájuk, sem csűrűk, Isten mégis eltartja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a mada­raknál!" (Lk 12,24)

    Tanulhatunk mi is ebből, hiszen értékesebbek vagyunk a madaraknál. Ha Isten gondoskodik az Őt megvető emberekről (Jer 12,1-2), mennyivel in­kább az Ővéiről. Aggodalmaskodásunkkal nem tud­juk meghosszabbítani életünket még egy arasszal sem (Mt 6,27), ezért inkább adjunk hálát Istennek gondviselő, atyai szeretetéért!